Kviddics pálya

to; Avery

Igazán tökéletes az idő ahhoz, hogy az ember lánya sportolhasson. Jó, soha nem voltam egy kifejezetten edzett típus, azonban a kviddicset már a legelején megszerettem. Lévén, hogy nekem otthon soha nem volt seprűm, hogy soha nem gyakorolhattam, egy ilyen, isteni magaslatokba magasztalt dologgá változott a repülés. Soha nem felejtem el, hogy elsőben mennyire meg voltam döbbenve azon, hogy az a fadarab egy szavamra a magasba repült, és csak pár erőteljesebb irányítás volt szükséges ahhoz, hogy én is vele együtt a felhők közé szálljak. Óriási csoda volt ez a beszürkült napjaimban, és talán ez volt az egyetlen vidám pont abban a gyászban, melyet még akkor is tartottam.
Mára már eljutottam odáig, hogy ez az a sportág, melyet mindennap űzök, és tudom, nem lesz belőlem soha egy sztár, nem is lennék az, azonban valahogy megnyugtat, és itt kiélhetem az energiáimat. Persze csak akkor, ha a pályára lépnek a Mardisok is, akik ellen azért nem kevés ideget vezetek le. Az pedig külön öröm, mikor Avery is a pályára lép, hiszen nyílt titok, hogy nem igazán bírjuk a másik arcát.

Még másodikban sikerült megismerkednünk, és mint természetesen az egész nyáj, ő pont ugyanúgy viselkedett, és tartja a formáját, még a mai napig is. Ugyanaz a norma, ugyanaz a viselkedés, és természetesen ugyanaz a stílus is. Mintha csak sorozatgyártásban csinálták volna a deviáns viselkedéssel megáldott, kattant gyerekeket.
Nem hagytam, hogy piszkáljon.
Mondjuk, másnak sem hagyom, talán ezért is vagyok nagy szálka sokak szemében. Mit nekem verés vagy épp átok, ha az igazamról van szó? A probléma csak ott kezdődött, hogy akármennyire is egy buta szőkének látszik, ő az, akit az ember simán félreismer. Például ki a fene gondolta volna, hogy simán felsorol egy csomó átkot úgy, hogy betéve tudja a hatásukat és mindent, amit azokról tudni érdemes? Hát én nem! Nem vagyok valami nagy ász SVK-ból, megvannak a bevált dolgaim, és az újak kitalálása, vagy épp alkalmazása nem kifejezetten az erősségem. Hát így ismerkedtünk meg… ő kötekedett, én meg leoltottam. Talán ezzel sikerült kikovácsolnom némi tiszteletet, azonban a viszonyunk soha nem rendeződött. Ha úgy alakul megállás nélkül szapuljuk egymást, ez már amolyan bevált taktika… mint most is!

Óriási lendülettel csapom meg a felém száguldó gurkót. Mintha csak a halálra gondolnék, annyira viszem bele dühöm minden egyes, apró kis cseppjét. Igazából szét sem nézek, hogy kihez küldjem, csak annyit vagyok hajlandó megfigyelni, hogy mindenképpen egy zöldhöz vágjam hozzá, hiszen úgyis ez a lényeg. Mit ad isten, a gurkó pont Avery vállára száll, mint egy kismadár, és a becsapódása elég fájdalmasnak tűnhet. Persze mindezt visszakapom, és hálát remegek majd az istennek elalvás előtt, hogy nem szántottam fel a pálya alatti füvet, ugyanis visszakézből kapok én is egy akkorát, hogy a testemmel találkozó golyó szinte már visszhangot ver a játéktéren. Hála a bírónak a füttykoncert egészen gyorsan felcsilingel, majd immár a Griffendéles lányokkal együttesen az öltözőbe vonulok.
Egy kellemes tusolás után épp öltözés közben megállapítom, hogy a csuklóm feldagadt. Valószínűleg a nagy kapaszkodásban sikerült megrántanom. A törést kétlem, úgyhogy így kb. 2 nap alatt rendbe jön. Természetesen eszembe sem jut, hogy varázslattal tegyem jóvá… az olyan .. mű. Semmi érzés, semmi… tényleg… akkor az ember miért is érzi a fájdalmat? Miért sebesül meg?
Épp ilyen, és ehhez hasonló dolgokon agyalok, mikor belém gyalogolnak. Testem a szekrénynek nyomódik, majd arcomon megjelenik a már jól ismert fintor is. Averyvel lezavarjuk a szokásos szemkontaktust, én pedig mint aki jól végezte dolgát, kidugom a lábamat. Na nehogy már csak neki lehessen nagy a pofája! Mégis mit képzel, hogy csak úgy átgázol rajtam?! Hozzá sem szóltam, nem tettem semmit! Szerintem simán csak a Mardisok agyában valami észelvonó bogár tanyázik, ami alkalmanként stimulálja az agressziós csatornát is.
- Én is bocsika! – mondom, mikor végre visszahúzom a lábamat. Reményeim szerint felbukik benne, azonban ha nem, hát így jártam. Sehogy sem ússza meg szavaimat, nincs akkora szerencséje.
- Legközelebb majd írok egy levelet az igazgatóságnak, hogy Miss Averynek külön öltözőt biztosítsanak, mert itt már nem fér el a nagy arcától… és seggétől… - mondom egy ördögi mosoly kíséretében, majd kiveszem a szekrényből a felsőmet, és végre magamra húzom.