Sylen Raimar

A nevem Sylen Raimar és a történetem több, mint tizenhét évvel ezelőtt kezdődött egy borús, januári éjszakán, mikor egy londoni lakás fűtött szobájában megszülettem és szerető családom tárt karokkal fogadott. Két testvérem mellett boldog gyerekkorom volt, hisz a nagy korkülönbség miatt, ők már akkor felfogták azt, amit én még csak nem is sejtettem, azt, milyen gyarló a világ és megóvtak tőle.

Családom komoly tekintélynek örvendett és örvend mind a mai napig, az aranyvérű társaság körében, köszönhetően annak, hogy már generációk óta kiváló gyógyítók kerülnek ki közülünk. Apámmal sem volt ez máshogy, mióta az eszemet tudom, és már előtte is, a Szent Mungó Ispotály vezető gyógyítója volt, és mindig is ott töltötte ideje nagy részét. És amíg ő dolgozott, anyám különféle bálokat, társasági összejöveteleket szervezett, vagy éppen részt vett rajtuk, így időm nagy részében két bátyám vigyázott rám. Játszottak velem, tanítgattak, és mikor már nagyobb voltam, Alan pálcájával gyakoroltam a varázslatokat, persze csak úgy, gyerekes módon szikrákat, és színes gömböket bűvölve. Egyszóval békés, nyugodt gyerekkorom volt, ha nem is tökéletes, de mint minden csoda ez is csak három napig tartott, még ha ez a három nap különösen hosszúra is nyúlt.

Minden rendben is ment, egész addig, míg testvéreim nem kezdtek elmaradozni a szünetekben és Alan el nem költözött otthonról. Emlékszem egy sötét, nagyon sötét éjszakára, mikor hatalmas veszekedésre ébredtem. Olyan hat éves lehettem, nem régen lett vége az iskolának, testvéreim már hazajöttek a nyári szünetre és Zac már tovább is állt egy barátjához, de Alan még otthon volt. Arra ébredtem, hogy homlokon csókolt, majd kióvakodott a szobámból. Akkor nem értettem, azt hittem csak jóéjtpuszit kaptam tőle, ezért nyugodtan visszaaludtam, de alig pár perc múlva, ordibálásra riadtam fel. Reszketve lapultam a takaró alatt, sosem hallottam még így kiabálni apát, de aztán csattant az ajtó és csend lett, halálos, néma csend. Másnap tudtam meg, hogy Alan elment otthonról és nem fog visszajönni. Azóta persze már visszatért az országba, de sosem lett ugyanaz a családunk, mint előtte volt. Vagy csak én nem láttam meg a romlottságot, amíg volt, aki vigyázott rám.

Amennyire vissza tudok emlékezni, itt romlott el minden. Az a nyár örökre meghatározza az életemet, mivel nem sokkal Alan távozása után, feléledt bennem egy ösztönös tehetségem, a velem született mágiaformám. Bármit és bárkit képes lettem meggyógyítani. Nyílván már születésem óta lappangott bennem a tehetség, de csak ekkor kerültem olyan helyzetbe, hogy használnom kelljen. Először magamat gyógyítottam meg, mikor egy fáról leesve eltörött a karom, de akkor erről csak én tudtam, mivel egyedül voltam, de a következő eset, mikor a kedvenc kutyám haldoklott és mindenki szeme láttára gyógyítottam meg, már nem maradhatott titokban. Apám felismerte mennyi tehetség van bennem és öröme határtalan volt, de nem a büszkeségtől.
A lehetőséget látta meg bennem, miszerint eddig gyógyíthatatlan betegeken segíthessen és meg sem állt addig, míg a legteljesebb mértékben ki nem használta a képességemet, ami még számomra is új volt. Az elején nem nagyon értettem, miért rángat minden nap magával, de már az első alkalommal rosszul voltam a rengeteg beteg ember látványától és főként attól, hogy meg kellett őket érintenem.

Onnantól kezdve már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt, csak éljem túl a Roxfortig. Bár még kicsi voltam, de minden varázsló és boszorkány tudja, legyen akármilyen szörnyű is otthon, a Roxfort egy menedék, valami, ami mindent megváltoztat.

Azonban volt még hátra öt évem az iskoláig, ami a kedves, mosolygós Sylent eltüntette és egy szeszélyes, magába zárkózó lányt hagyott hátra, aki mindig tudja, mit kell mondani, aki mindig azt teszi, amit elvárnak tőle. És aki semmit sem gyűlöl jobban, mint az elesett, gyenge embereket, akik képtelenek megvédeni magukat, akik képtelenek segíteni magukon…

Utáltam annak az öt évnek minden egyes percét, de be kell látnom, nem volt haszontalan. Láttam a varázsvilág minden szintjét, láttam, hogy egyes emberek, akik varázslónak mondják magukat mennyire alap dolgokra képtelenek. Hiába volt meg bennük is a mágia, mégis annyira primitív dolgokkal fordultak segítségért… Kicsi voltam, nem értettem, csak abban voltam biztos, nekem elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy ne legyen szükségem mások segítségére. Soha.

Ehhez is tartottam magam. Sosem panaszkodtam, és rászoktam, hogy olvassak, ahelyett, hogy a kertben játszanék valamelyik kutyámmal. Ez és az ispotályban töltött idő töltötte ki a mindennapjaimat, míg meg nem érkezett a roxforti levelem, és el nem tűntem apám kezei közül. Az iskolában már nem érhetett el, már nem használhatott ki többé, és én még a vonaton megesküdtem, hogy ha nem muszáj, senki sem fog tudni a képességemről. Nem fogok gyógyítani, hiába is akarták és akarják a szüleim mind a mai napig, hogy az iskola végeztével gyógyítónak menjek. Soha… Bár a kötelező gyakorlatokat mindig elvégeztem és kiváló jegyeket szereztem szinte mindenből, de ennél többet nem voltam hajlandó megtenni szüleim kedvéért.

A Mardekárba kerültem, hogy a Süveg szavait idézzem: régen láttam már olyan sérült lelket, mint a tiéd, de legalább tudod, mit akarsz…
Hát ebben igaza volt, tudtam mit akarok. Már az iskolából felvettem a kapcsolatot egy sosem látott rokonommal, Gregor Legrannal, édesanyám bátyjával, egy gazdag francia család utolsó tagjával és mindent elmondtam neki. A bácsikám már akkor is öreg volt – lévén nagyapám első házasságából született, így jóval idősebb, mint anyám -, de minden akadékoskodás nélkül Angliába költözött és már ő várt rám a pályaudvaron, mikor az első szünetre hazaérkeztem. Vigyázott rám, és ő volt az a felnőtt, akire bármikor és bármiben számíthattam. De aztán ez is megváltozott, hatodik évem végén már nem nála töltöttem a nyarat. Épp a pályaudvarra indult értem, mikor meghalt, de az egész család meglepetésére egy utolsó csavarral még biztosította, hogy ne kelljen visszamennem a szüleimhez.

Már nagykorú voltam, mivel januárban van a születésnapom, és Gregor bácsinak hála, egy hatalmas vagyon birtokosa. Így szüleim háza helyett az ő birtokára költöztem, és azzal töltöttem a nyaramat, hogy beletanultam, miként lehet kezelni egy ekkora vagyont, majd visszatértem utolsó évemre a Roxfortba, hogy eldöntsem, mihez is kezdek majd utána. Meg szeretném találni a saját utamat, és nem azt, amit mások választanak helyettem. Olyan életet szeretnék, ahol nyugodtan használhatom a mágiámat, és olyanok vesznek körül, akiket nem kell megvédeni. Eddig egy ilyen társaság a mardekáros közösség, de még bármi lehet…